Gábor már megint nincs jól. Feje még nem tisztult ki az előző éjjel után, rosszkedvének mégsem a másnaposság az oka. Az anyósülésen élettelenül heverő telefonjára pillant. A sötét képernyő mögött is látja Virág új fényképét és a "Kapcsolatban" címkét a lány profilján. Arra gondol, miközben a kötelező sebességet betartva hazafelé tart az éjszakai országúton, hogy az olyanoknak, mint ő, nem való a Facebook. Azelőtt napjában, ha egyszer ránézett. Valamikor régen, békeidőben. Most szükségállapot van, legalább négy hónapja már.

Pedig akár jól is érezhetné magát. A letekert ablakon friss levegő árad be, odakint csillagok, a tempó kellemes nyolcvanas, halk zene szól. Emlékezteti magát, hogy ez a valóság. Virág és a titokzatos lovagja már csak az elméjében létezik. Valójában soha többé nem kell látnia egyiküket sem. Egyedül rajta múlik, mire figyel.

De hát mégiscsak képtelenség, nyilall bele megint, hogy valaki, akivel a nap huszonnégy órájában össze volt zárva tizenhárom gyötrő hónapig, nyom nélkül eltűnjön az életéből. Az ember nem így működik. Gábor ugyanakkor biztos benne, hogy a lánynak ezerszer könnyebb a felejtés. Hiszen máris van valakije. Virágban az a legvonzóbb és ugyanakkor a legidegesítőbb, hogy képes szinte teljes egészében a jelenben tartózkodni. Gábor folyton előre és hátra csúszkál belőle.

– A nevemre sem emlékszik már – gondolja, miközben hosszan indexelve megelőz egy traktort.

– A fenébe is – csap a volánra. Hiszen már túl van rajta! Előző este néhány üveg bor mellett verseket olvastak fel a fiúkkal az egyikük tanyáján, pár kilométerre a várostól. Gábor maga is meglepődött, hogy már egész kevés ital mennyire józanul láttatja vele a helyzetét, felróva kapcsolatuk minden abszurditását. Szinte röstellte, milyen jól érzi magát. A bor megsúgta neki, hogy már nem szereti Virágot. Reggel mégis úgy vette nyakára a féltékenység jármát, hogy szinte észre sem vette.

Kizárt dolog, hogy az a fickó sokáig bírja mellette.

– Nem mindenki akkora balek, mint én – suttogja Gábor a menetszélbe, de már ő is unja. Gumicsont, mi lenne más – de hát kinek nincsen a szájában egy? Rágja csak ő is, akár a többi ember, próbálva a lehetetlent, elérni a velőt, hogy érezzen egy régi aromát, amit valójában tán nem is ízlelt meg soha. Csak úgy emlékszik.

Ámbár nincs gumicsont harapás nélkül. Neki mégis mitől akadt be az állkapcsa? Hisz ő szakított. Legalábbis az első pár alkalommal. Csoda-e? El lehet fáradni abban, ha valaki a láthatárt kergeti.

Virágnál nem voltak okok és nem voltak következmények. Mint az aranyhal, aki csak az akvárium faláig gondol. Úgy kezdett csatát, csábítást mintha először tenné. Gábor ennek ellenére gyanította, hogy szerelmének van valahol egy elfelejtett füzete, amibe keserű sorokat ró az idő. És az az átkozott libikóka-természete? Ha Gábor közeledett, Virág menekülőre fogta. Ha megunván a fogócskát, sarkon fordult, a lány visongva-nevetve húzta vissza a sapkája bojtjánál fogva. Szó szerint. Úgy kellett visszavarrni.

Gábor kihúzza magát az ülésben és elmosolyodik. Ugyan ki akarná ezt tőle megörökölni?

Az éjszaka hirtelen nem több nyirkos üregnél, amint a lányban pulzáló vitalitásra gondol. Őt is könnyűszerrel meghódította, természetes, hogy akadt más jelentkező. A szerencsétlen flótás még nem is sejti talán, hogy az élet, amit a lány olyan mohón habzsol, elfolyik egy titkos lyukon, épp oly gyorsan, ahogyan nyeli. Mintha tudná, hogy ha nem vigyáz, kiürül belőle, mint vérből az alkohol, és egy reggel a valóság vákuuma beszippantja magába.

Pedig néha mindenkinél ki kell fogyjon a benzin. Gábor hiába figyelmeztette, érzi, hogy ő is, mondandója is csak átfolyt Virágon, legfeljebb valami kesernyés utóízt hagyva, mint egy pohár sör.

A baj inkább az, hogy ő, Gábor még mindig folyik valahová – fintorodik el. Nem mintha olyan sok ideje lenne erre. Határoznia kell, neki egyedül: vagy megszilárdul, vagy elpárolog. Senki sem vár tőle döntést, a világnak Gábor hígan is megfelel.

A barátai sem szólnak bele már. Nem is várja tőlük. Ami azt illeti, Gábor az utóbbi hetekben megszerette az embereket. Olyanok voltak, mint az a hangulatos kis vendéglő, ami mellett elhalad éppen. Pihenők, halkan susogó nyárfákkal – egy rögeszme autósztrádáján.

Mintha a világ is lecsendesült volna mostanában. Gábort nem zavarta a zsúfolt busz, a sor a boltban, az autórádiót bömböltető kopasz. Sem a hirdetések, sem a politikai plakátok. Hogy csitítgatta a lány, amikor bosszankodott a lárma, a forgalom és a tömeg miatt. Most egyedül az ő szavai visszhangoznak fülsiketítően a búvárharangban, amelyben jár-kel.

Gábor pontosan tudja, hogy e pillanatban a lehető legkevésbé rokonszenves módon lúzer. Virág nem az első és nem is az utolsó eset. "Mindig beleválaszt", csóválják fejüket barátok feleségei. Rossz szériája van, ez tény, de ez azokban az időkben sem volt másképp, melyek iránt immár rendületlen nosztalgiát érez.

A múltban kihagyott ziccerek bizonyára gúnyosan mosolyognak az újabb találatokon. Gábor túl sokat trükközött, de legfeljebb a villanyoszlopot cselezte ki. Belefáradt. Igaz, az utóbbi időben nincsenek már nagy helyzetek a pályán, csupán középpályáról megküldött véletlenszerű bombák. Utána meg keresheti a labdát – hónapokig, évekig.

Volt egyáltalán olyan pillanat, amikor ez szerelem volt? – csap újra a volánra. Talán az elején, aztán agyonnyomta az érzést a sok veszekedés és a bizonytalanság. Akkor mit agyal rajta ennyit? 

Aranyhalnak vélte Virágot? Akkor ő micsoda? Hányszor felejtett, hányszor bocsájtott meg? Négyszer szakított, de lett volna az több is, ha Virág meg nem elégeli. Gábornál sem voltak következmények soha, csak ő titkos notesz helyett az égre jegyezte a sérelmeit, üvöltő nagy betűkkel.

Előrehajol az ülésen és felnéz az égboltra. A csillagok között valami fénypont halad: repülő, talán, műhold. Bármi is, Gábor irigyli. Mennyivel jobb lenne odafent a hűvös űrben, hasítani csak előre. Onnan nézve számít-e bármi is, amit idelent érezni vél?

Elképzeli, hogy mit láthat a műhold, ha arrafelé kémlel, amerre ő süvít az éjszakában. Egy autót, ami szinte ugyanott tartózkodik, ahol a célja. Milyen szánalmas távlatok. Volt valaha másképp? Megerőltette akár egyszer is magát valamiért? A munkájáért, a szerelmeiért. Minden csak úgy jött, kivédhetetlenül, mint a fák az országút mellett, és suhantak is tova. E szűk, kátyúkkal pöttyözött sáv foglya ő, beleragadt, mint eke a barázdába. De ha képes lenne kilépni ebből a vájatból, és új utakra lelni, talán arra a fák is másmilyenek lennének.

Szomorkásan mosolyog, ahogy éjszaka megsimogatja az arcát. Száz szónak is egy a vége: le kell nyelni a békát. Megpróbálhatná ez egyszer, ahelyett, hogy szokás szerint megvárná, míg a szájában elrohad. Az idő és hely nem is lehetne tökéletesebb. Egyre kisebbek már ezek a fránya varangyok, az utolsó pedig – legyen őszinte – át is volt sütve rendesen. Ha Virág boldog bármilyen tetszőleges nyomorulttal, hát legyen. Mindenkinek jár egy esély.

– Egy kalappal, drága. – Gábor nagyot nyel és hagyja, hogy átjárja torkát a friss levegő.

Az utolsó kilométerek hangtalanul suhannak el, akárcsak a műhold odafent. Nesztelen, könnyed léptekkel garázsol be, övé az egész éjszaka – égén és földön – egészen addig, amíg magára nem zárja a ház ajtaját. Mi következik most, mi legyen az első lépés? Korán van még, talán elküld néhány üzenetet, hátha valakinek szabad az estéje. Szórakozottan nyitja meg a facebookot, keze automatikusan Virág oldalára vezeti. Észbe kap és káromkodik, ám ekkor felfedezi a lány profilján végbement változást: A „Kapcsolatban” címke eltűnt.

– Mi van? – prüszköli ki a szobája csendjébe.

Felugrik, és a szoba másik végében landol, arca ég, liheg, mintha futott volna. Aztán közelebb merészkedik a géphez. A lány sötét sminkje alól sugárzik a megvetés. Az új profilkép tehát már az előszele volt a szakításnak. Gábornak nem volt kétsége afelől, hogy az arckifejezése nem csupán legfrissebb ex-ének, hanem az összes férfinek szól. Talán Gábort is beleértve.

Milyen gyerekes, gondolja, miközben leszalad a kertbe és fel-alá mászkál a kocsibejárón. Képes lenne körülrohanni a várost. A megkönnyebbülés könnyeket csal a szemébe. Akkor mégsem ő volt alkalmatlan! És nem gyémántot nézett cirkóniának. A kapu felé indul, csak azért is a nyakába veszi a várost. Egyáltalán, mi a fenét csinált négy hónapig?

A kapuból szalad vissza, cipőstől mászik fel az emeletre, hogy ellenőrizze, csakugyan azt látta, amit látott. Miután nem tapasztalt változást, lerogy a fotelbe. Hirtelen elnehezedik, úgy érzi, napokig tudna aludni. Érthető, elvégre micsoda háborún van túl! Nem megmondta ő, hogy az a lány még nem érett meg egy komoly kapcsolatra?

– Fel kéne már nőni, drága! – kiáltja bele a szoba csendjébe és olyan jóízűen kacag, mint még talán soha. Hörögve bokszol párat a levegőbe, majd legyint egyet és zuhanyozni indul.

Alighogy Gábor ágyba bújik, gyöngédség önti el Virág iránt. Olyasmikre emlékszik, amire négy hónapon keresztül nem mert: A lány gerincének ívére a párnán, ami most ő feje alatt van; kócos hajára ébredéskor. Az illatát is érzi, pedig szándékosan kimosta az ágyneműt, miután rájött, hogy kedvese nem alszik nála többé. Tudja, hogy rá fog gondolni, mikor magához nyúl, de ennyit megengedhetőnek tart. Úgysem fognak összejönni soha többé.

– Mit a szart csináljak én egy ilyen nővel?

Miután végez, hamar elnyomja az álom. Utoljára még, elérhetetlen messzeségből belévillan az éjszakai országút csendje, amint válogatott szitkokat szór az ablaka alatt elzúgó motoros fejére.

2019-09-19, Dublin

Ha tetszett, ezek is érdekelhetnek:

Mogyoró: Tibike nyaralni indul, egyedül, az újdonsült barátnője nélkül, és már a reptéren erős kísértést érez, hogy kibújjon a saját bőréből. Persze, álmodozni csak szabad, főleg, ha álmai nője épp mellette ül a gépen.
Akciós szerelem, last-minute vágyak, fapados hűség.

Hajrá cica!  Ez a rövidke írás egy olyasfajta párkapcsolat-kezdeményről szól, amilyenekről leginkább a Pasik és Csajok blogon lehet olvasni. Távolról sem szeretnék benne általánosítani a női nemmel kapcsolatban, de a másikat el nem fogadó, megváltoztatni akaró hölgy talán senki számára nem ismeretlen jelenség. Jelige: Tisztellek, szeretlek, becsüllek, de.

 Az angyalfüggő  "A lányok, a lányok, a lányok angyalok..." - legalábbis a novella főszereplője szerint, aki különcként rengeteget szenved a szerelemtől, miután a piedesztálra emelt nők mind rossz választásnak bizonyulnak. Ezerszeresen megél minden érzelmet, mégis úgy tűnik révbe ér, nem úgy, mint a pragmatikusabb, cinikusabb barátja, akinek az életéből hiányoztak a nagy lángolások.