Percekkel azelőtt, hogy a szomszéd rádiója új reggelt hirdet, egy szál fürdőnadrágban a fűben guggolok. Félúton a rózsabokor és a borostyánnal befuttatott kerítés között. Fél hét múlt, a kertet arany bársony fénnyel áztatja a szemközti fasor mögül leskelődő Nap. A pázsit még meleg a tegnapi forróságtól, fülledt volt az éj, csak a hajnal hozott enyhülést.
Az antennán rigó füttyent, a levegő szobahőmérsékletű, az állam alá nyúl és finoman emel. Néhány elkószált éji szellő fut be késve, és pihen el a fészer előtt. Minden vibrál a frissességtől, illatosan, sűrűn, és buján, szinte úszni lehetne a levegőben. Könnyű vagyok, minden csomagom az álmomban hagytam.
Kevés ilyen tökéletes pillanat van az életemben. És még lehet fokozni. A bokor tövében meglátom a strandlabdát. Az a régi fajta, filléres darab, piros, zöld, narancs és kék gömbszeletekkel. Ilyenem volt nekem is valamikor régen. Ez most a Balázsé. Érzem, ahogy az enyhén lebbenő fűszálak csiklandozzák alulról, még a gumi borzongató hangját is hallom, ahogy visszahangzik a belsejében. Csak azért nem irigylem, mert engem is csiklandoz a fű. Vadonatúj, büszkén csillog, mintha szántszándékkal hűsölne a bokor tövében, és nem csak ott felejtették volna. Vidáman, játékra, pattogásra készen.
Nagyon szippantok, közben pillanatkép készül, csendélet-szerű. Bokor, labda, kerítés, mögötte fasor. Ez most megmarad, úgy sejtem. Az elmúlt évekből nem igazán őrződött meg semmi ennyire plasztikusan. Igaz, most itt van Balázs. Pedig nem is gondolok rá, sőt nem gondolok semmire. Nem töprengek azon, hogy valószínűleg albumnyi ilyen képe lehet annak, aki otthon van az életében. Azon, hogy jó ideje ez az első feljegyzésre méltó pillanat, a füstként semmibe vesző évek után. A boldogság nem igényel eszközt, azt mondják. Nos, az enyém már csak ilyen tökéletlen, kellett hozzá egy strandlabda. Nem mintha zavarna ez. Ennyi kárba ment év után miért pont a boldogságom legyen makulátlan. Szóval erre mind nem gondolok. Most ügyesebb vagyok.
Azon kevés alkalmakkor, mikor hasonló érzést tapasztaltam, mindig meg akartam ragadni és egy zsákba gyömöszölni. Próbáltam kitalálni, mitől volt tökéletes, milyen összetevők kellettek hozzá és milyen arányban, és újraélni, hasztalanul. Most csak nézem a labdát, beleolvadok a melegbe, a bokor nem mozdul, és a tövisek amúgy sem érnék el. Jó nagyok és hegyesek, de biztonságban vagyunk tőlük, és ahogy rájuk nézek halvány, gyermeki izgalom fut át rajtam. Mennyivel jobb így, mint olyasmin tűnődni, hogy van-e bármi, ami vetekedhet ezzel a giccses, műanyagdarabbal. Fűződhet-e hozzá bármilyen kellemetlen élmény? Csak némi becsomagolt levegő, mégis mennyi örömöt ad, és kap is, Balázstól legalábbis mindenképpen. Nem merengek azon, hogy ha mindenki így szeretné a strandlabdáját, az ő és ahogy ebben a pillanatban én, a világ észrevehetően jobb hely lenne. Az se jut most eszembe, hogy néhány évvel ezelőtt bennem sem lakozott több áporodott levegőnél. Csak én nem tudtam nyújtani semmit. Egy strandlabda lehet üres. Egy apa csak akkor, ha senki se látja.
Az ilyen pillanatok nem soká maradnak, épp csak felfröccsennek, mint a pezsgőhab, megállnak a tüdő környékén és szétrepesztik a mellkast, még a fej is belenyilall picit. Most is így tesznek, ám lassan búcsúznak. A tömény, kicsattanó egészséget, ami körbevesz, végül nem bírja el az agyam. Még nyúlik kicsit a perc, egymásból kicsúszó karokként: ehhez a nosztalgiát hívom segítségül. Leszokóban vagyok már erről is, de most jól jön. A kétméteres medence lépcsőjén, a sekély vizet fröcskölöm, közben hívogat a mélye. Gumimatracon lábtempózok egy adriai öbölben, cicivadászaton, távcsővel. Az első fejesem a tófürdő stégjéről. Rögtönzött vízilabda, kapuk nélkül, az apámmal. A Balatonnál veszteglő kocsisor ablakain csillanó napfény és nyugatnémet autócsodák. Ismerős képek, régi barátok már. Szerencsére egyre ritkábban jönnek.
El is unom őket, elpattan a varázsbuborék. Az idő kitárja két karját, köd előttem, köd mögöttem. Előre szeretnék nézni, vagyis inkább felfelé a tetőablak irányába. Balázs hamarosan felkel. Készítenem kell valami normális reggelit. Mióta a szaglásom és az étvágyam visszatért, megszerettem a főzést. Spenót lesz, könnyű kis szójafasírttal. Nincs több pizza és chips. Aztán kimegyünk a strandra, és addig labdázunk, amíg ki nem zavarnak minket a medencéből. Egy lángos is belefér, lemozogjuk úgyis. Este hazasétálunk, teszünk egy kerülőt a város széle felé, a tölgyekhez, távol a presszók zajától. Nem viszek telefont. Ha hazaérünk vár majd néhány üzenet. Talán egy közülük a tiéd lesz. Az utóbbi időben előfordul, hogy estig nem nézek rá a készülékre. Olyan jó tud lenni, végigreménykedni egy napos délutánt. Most tanulom újra, hogy milyen érzés. És tetszik.
Négy éve várom, hogy jelentkezz. Most, hogy két hetente újra láthatom a fiamat, egyre jobban. Tudom, hogy nem gyűlölsz. Az anyád is unja már a közvetítést. Olyan messze ültél tőlem a bíróságon. Láttam, hogy néztél. Kifürkészhetetlen volt a tekinteted. Már alig látszik a heg az arcodon. Erősen kellett figyelnem hogy észrevegyem rózsaszín félholdat. Hónapokig volt a falamon a pontos nagyított mása, amit a véremmel rajzoltam fel. Nehogy elfelejtsem. Azóta persze már újrameszeltem. Most hogy Balázs itt van, felfoghatatlan, hogy valaha is ott volt. A retinámba már úgyis beleégett, és ez így is van helyén.
Nem várom, hogy visszafogadj, azt már örökre elszúrtam. Bocsánatot sem kérek többször. Azzal túl korán hívtalak, de a gyűléseken azt mondták, ez az első lépés. Nem mondom el azt sem, ami felgyűlt bennem az eltelt idő során, itt a kertben a legokosabb szó is kész elmebaj. Semmi másra nem vágyom, csak hogy egyszer elgyere velünk a strandra. Na jó, és arra az előbbi érzésre megint, ahogy a labdát lágy ívben feléd dobom.
Dublin, 2018-03-23
