Délután lehetett, bár senki nem nézte az időt. A kinti fa árnyéka a falon táncolt, a szoba közepén lévő tervezőasztalról már lecsúsztak a napsugarak. Egy fehér rajzlap feküdt rajta, amire valaki sötétkék gömböket rajzolt. Sorokba rendezve, egyforma távolságra voltak egymástól. A rajzoló nem törekedett élethű ábrázolásra, olyanok voltak, mint a gyerekeknek készült matricák ábrái
, csupán egy görbe, fehéren ívelő csík segítette a gömbhatást. Nem tudni, mi célból készült a grafika, ám látszólagos értelmetlensége ellenére rend és fegyelem áradt belőle.
A szobára lassanként alkonyat borult, a por utoljára csillant meg a polcokon. Mikor már elég sötét lett, égni kezdett a programozott asztali lámpa, noha senki se járt erre. A világosság egyenletesen szóródott szét a felületen, nem tett különbséget a gömbök közt, azok pedig felragyogtak – így voltak megrajzolva. Levegő se rezzent, delejező volt a mozdulatlanság a papíron, a kis ábrák majd’ kicsattantak kékségtől, kerekségtől, noha laposabbak már nem is lehettek volna. A lámpa egykedvűen sütötte a lapot, mindegy volt, mi kerül az útjába, legyen az pókháló a sarokban, rés a padlón, vagy épp egy csapat festett golyó.
Enyhe fuvallat tévedt be, résnyire nyitva lehetett egy ablak a közelben. A papír meg se rezzent, a gömböket lehorgonyozta a beléjük ivódott tinta. Ha valaki netán vet rájuk egy pillantást, semmi különöset nem vett volna észre. A figyelmesebb tekintet azonban apró eltérést állapíthatott volna meg. Az alsóbb sorokban az egyiken kissé arrébb csúszott a térhatást okozó kis fehér ív. Épp csak néhány milliméternyit. A szemlélő – ha jártas a fénytanban, vagy csupán jó a szeme – arra is rájöhetett volna, hogy a csík éppen oda került, ahol a ráeső fény beesési szöge alapján lennie kellett. Az alakzat ettől, ha lehet, még inkább gömbszerűnek tűnt, noha ugyanolyan lapos maradt, mint a társai. Alig tapintható feszültség keletkezett a lapnak ezen a részén, ahol a szimmetria megbomlott. Messzebbről persze mindebből mi sem látszott, szél se rezzent többé, csak az izzó zümmögött csendesen.
De megint történt valami. A forgolódó figura mintha egy árnyalatnyival fakóbb lett volna. Talán mindig is ilyen volt, nem vizsgálta meg senki. Meglehet, kifogyóban volt a tinta, talán víz csöppent rá. Bármi is volt az oka, a színkülönbség most már egyértelműen látható volt. Szomszédai ragyogó sötétsége mellett finom porcelánkéksége törékenyebbnek láttatta, ennél azonban egy sokkal figyelemreméltóbb változás zajlott: a sápadó kis alakzat zsugorodni kezdett.
Kényelmes szögből és távolból, esetleg hunyorogva még tartható volt az eddig rend illúziója, hamarosan azonban a szoba bármely sarkából ordított a szabálytalanság az alsó sorokban . A papír megtelt élettel, a szóban forgó részlet szinte mintha besüppedt volna az asztal lapjába. A szimmetria vágya, a magyarázatok igénye sóhajként lengte körül a lámpát. A többiek reszkető fegyelemmel viselték társuk viselkedését, a feszültség egyre nőtt - ahol a kis mozgolódó egyre fogyott, mintha lyukas lett volna az asztal.
Közelebbről nézve abban a jégkék derengésben nem volt semmi fakó, csillámló pöttyök megannyi árnyalatot kavargattak lustán. Zafir és akvamarin, türkiz és búzavirág áramlott és olvadt bele a terjeszkedő fehérbe, mígnem az egész olyan volt már, mint egy parányi üveggolyó. Élt, forgott, táncolt, majd’ kiugrott a sorból. Annyira valóságosnak tűnt, hogy avatatlan kezek feltépték volna érte a papírt. De senki sem nyúlt feléje. Tán oda se fértek volna a társaitól, akik szinte ránőni látszottak dagadó pompájukban.
Egyre fehérebb, sűrűbb, tömörebb lett. Mintha kiszívta volna a maradék nedvet az alatta lévő rétegekből. Aztán valami surrogás hallatszott, és alatta vastagodni kezdett az anyag. Kisvártatva elhalt a sercegés, és egy ideig nem történt semmi. Aztán a korong közepe hirtelen kiemelkedett a lap síkjából. Mintha maga se tudná, merre tovább, emelkedett-süllyedt tétován. De már csak felfelé mehetett. Így egy hirtelen nekirugaszkodással buborékká tolta magát. A lámpafény megcsillant újonnan szerzett görbületén, a visszavert sugarakat elnyelte a szoba mélye. A buborék nem moccant, alatta messzeségbe vesző, mozdulatlan tintatengerek.
Nem tudni, mennyi idő telt el így – nem mérte senki. Kint mindenesetre már hajnalodott. A parányi félgömb színét vesztve, teljesen áttetszőn állt a fény alatt. Mikor a lámpa magától kikapcsolt, ráérősen kinyújtóztatta íveit és visszasüppedt a lapba. Csupán vékony karika jelezte ottlétét, ő maga már nem látszott. Mellette óriások feküdtek, de alig volt szüksége helyre, megbújt a hajlataik között.
Valahogy mégse volt jó. A kék falak mágnesként taszították el maguktól. Mialatt „odakint” volt, a többiek megnőttek. Mindenki egy kicsit. Igyekezett összehúzni magát amennyire lehetett, és épp csak elfért a korongok közti résben, nem ért hozzájuk. Azok viszont nem álltak meg. A négy oldalról a kék kíméletlen lassúsággal, némán olvadt össze. Középütt a kis fehér sziget egyre fogyott, ívei elmosódtak. A papír alig érezhetően megremegett, és mielőtt a tengerek teljesen összeértek, parányi kis gejzír fröccsent fel a levegőbe. A fél kávéskanálnyi áttetsző festék a lap fehér szélén landolt, egy kis része az egyik külső korongra esett, ami azonnal lepergette magáról. Már semmi se látszott belőle, beleolvadt a lap alapszínébe. A kék gigászok lassan összehúzódtak az eredeti méretükre.
A betörő reggeli napfény ismét rendezett sorokat talált a rajzon. Nem számolta, hogy hiányzik-e valamelyikük, a szimmetria helyreállt. Közöttük a fehér lap szinte vakított, simogatta, fürdette őket, azok pedig majd’ belekékültek a nappal világosságába.
2017-06-27, Dublin
