Életében először szelet érzett az arcán. Tágra nyílt szemmel ült fel a sekély fűben, támaszkodó kezét bársonyos szálak cirógatták. Izgatottan kémlelt körbe, levél se rezzent, mézként folyta körül a mozdulatlanság. A nagy csiga szelíd kérlelhetetlenséggel forgott az fekete égen, ezüstös ragyogásba borítva a rétet egészen a láthatárig. Körülötte szemtelenül ficánkoltak ide-oda a csillagok, holdbéli fénnyel takarva be a három hűséges fasort, melyek közt annyira szeretett oda-vissza rohangálni, míg csak ki nem fogyott a szuszból. Messzebb, ahol a csillagok a földig értek, a feketébe olvadtak a drótkerítés vékony oszlopai, mögöttük pislákoló fények jelölték ki a semmi határát. Minden alkalommal hangosan dobbant a szíve, ha arrafelé pillantott.

Kíváncsisága most a semmiből érkező légmozgásnak szólt, ami olyan gyengédséggel kócolt a hajába, hogy beleborzongott. Mi lehetett ez? Lassan felállt, felnézett az örvénylő égboltra, kinyújtotta a karját, és behunyta a szemét. De nem jött több szellő. Csukott szemmel elindult a fasorok felé, majd már szaladt, nem aggódott, hogy nekiütközik valaminek. Tudta, hogy semmi baja nem eshet, ismer már minden fűszálat a réten. Izgalma fokozódott csak, valahányszor a kerítés felé közeledett.

- Felhő – mutat az ég felé – mögötte van a napocska – és belefeledkezik a látványba. Hatalmas, szürke esőfelhő bitorolja egymagában a délutáni égboltot, karimája élesen, ezüstösen ragyog, ahogy a nap a hátát masszírozza. Léna megbabonázva mered a fényébe, nagyon tetszik neki, aztán felém sandít, jutalma nem marad el: nahát, milyen okos kislány vagy! Mosolyogva teszi a többi a dicséret mellé, és már egy reklámszatyrot tanulmányoz önfeledten, de hazafelé fel-felpillant, ott van-e még az égen. Úttesthez közeledünk, az egyik kezét én fogom, a másikat a húgom. Átellenben játszótér. Négy óra van, márciusi kora nyár, hazafelé tartunk a bölcsődéből. Kellemes szűrt fényt ömlik szét az utcán, meleg van, pulóver is elég lett volna.

Azzal kezdeném, hogy kedvellek téged. Ezt talán sejtetted eddig is, de akkor is: kifejezetten bírlak. Bizony isten. És egyre inkább. Azt nem mondom, hogy ez mindig így volt. Az elején nagyon nem. Bár én sose tartottalak melegnek vagy kettyósnak, mint mások. Nem tartoztál sehova és senkihez, egyedül róttad a fősuli folyosóit, messziről feketéllett keménykalapod, amerre jártál, nagy volt rád apád zakója. Beesett, sápadt borostás arcodhoz, bánatos kutyaszemeidhez már tényleg csak a krumpliorr hiányzott – azt hittem játszod az eszed, különcködsz. Ahogy én is tettem a gimiben; talán ezért idegenkedtem tőled – felejteni akartam azokat az éveket. Más meg még mindig abból élt.

Egy csapatnyi rakoncátlan borz készült a képébe hugyozni, mikor felriadt. Kedvetlenül dörzsölte a szemét, majd a csipagolyót morzsolgatta ujjai közt percekig, míg tudomásul vette az új nappalt. Nocsak, már itt tartanak, legutóbb még csak a lábánál szaglásztak. De úgyis elkapja őket, fogadkozott, és erősen remélte, hogy legközelebbre is oda tudja álmodni a vadászpuskáját. Jobbról rekedt szuszogás hallatszott, az asszony összekuporodva aludt az ágy másik szélén, mint egy bebugyolált kérdőjel, gerince íve látszott csak fekete pizsamája alatt. Váratlan gerjedelem osont a gyomra alján, kivárt, hátha odébb áll.

Épp könyékig turkáltam egy felhőben, amikor fülön vágott a disszonancia. Kis híján lebucskáztam a llandudno-i Nagy Orom keleti széléről, kezemet hátrarántva kerültem csak el a zuhanást. Egy pillanattal korábban úgy nyúltam bele a homályba, hogy szinte biztosra vettem, találok benne valamit és kellemesen lúdbőrzött az egész testem a gondolatra. Nem egészen erre számítottam. Megütöttem magam, ahogy hátraestem, morogva halásztam elő a zsebemből az mp3 lejátszóm. Sértetlen volt, mutatta az előadót, a számcímet, mint rendesen. Nyugat felé tiszta volt az ég, szélerőművek pörögtek mindenütt a tengeren, arcomat csiklandozta a sós levegő. A fülemben krétaként csikorgott valami elképesztő macskazene, ami az előbb még tökéletes aláfestő zene volt a hamisítatlan észak-walesi tájhoz.

Nem tudom eldönteni, mi kél ott a horizonton, egy néma játékváros sziluettje mögött. Csak azt tudom, hogy gyönyörű. Egy fekete lyuk arany karikagyűrűje ível át a házak felett, aztán tompa morajjal felrobban, és helyén, óriási ezüst-kék Nap ragyog fel, jelentéktelenné téve mindent maga előtt. Még itt az elővárosban is érzem simogató melegségét – olyan csillag ez, amely nem éget, akár meg is érinthetném. Vinnyogó légy repül el előttem, egyre csak lassulva, már látom, ahogy verdes a szárnyaival, érzem erőlködését, bizonyos, hogy az utolsó óráit éli. Őt követem a tekintetemmel, elfordulva a csodálatos jelenéstől a város felett, miközben beszívom a méz-sűrű levegőt és végre meglátom a rablót. Mögötte világos, szürke éjszaka, nem mozdul semmi, csak egy tűzijáték bontogatja a szirmait a távolban, lassan, mint egy orchidea.

A rablónak mozog a szája, víz alatti bugyborékolás a hangja. Hallom a szívét dobogni, érzem fogai mögött a görcsöt, torkában a rekedtséget, ahogy a készülő üvöltés lekaristolja a hangszalagjait. Arca köré abroncsot fon a düh, de érzem, legszívesebben elhajolna haragjának bumerángja elől. A pisztoly csöve az egyetlen stabil pont a portréján, olajosan, vakon mered rám, és tudom, hogy ő irányít, hogy ebből a remegő, elrajzolt jelenésből egyedül ő jelenthet veszélyt.

A legborzalmasabbra néhány nappal azután döbbentünk rá, hogy elkotródtak. Pedig gyönyörű volt a május. Öntudatlan haraghullámok söpörtek végig a bolygón, de hamar magukba roskadtak. És mivel többségében úgy döntöttünk, túl akarjuk élni, hogy aztán majd mit tudom én, végül, méltatlankodva ugyan, de mégiscsak a hatalmas zöld tartályok színe elé járultunk. A fenébe is, túl fogjuk élni - húsz év múlva majdnem minden olyan lesz, mint volt. Lesznek fák, hogy csiripelhessenek körülöttük a madarak, és lesznek madarak, amik csiripelnek, hogy felnézzünk a fákra. Már akinek erre van gusztusa. De hogy addig miként éljük túl ezt a két végtelen évtizedet….

Mondhatnánk azt is, hogy megizzadt az erőfeszítésben, de a verejtékezés biokémiai folyamat, amihez legalábbis egy test szükségeltetik. Egy élő test. Neki pedig semmi efféle nem állt rendelkezésre. De legalább próbálkozott. Préselte, ahogy csak tudta – sűrűsödött kevéskét, csak úgy habzsolta a bozonokat a levegőből, aztán nyomta őket egymásnak nagy elszántsággal. Mikronnyi fekete lyukakkal igyekezett kiszínezni őket, ha már a fénysugarakkal nem tudott mit kezdeni, rá se bagóztak. Nagy nehezen kezdett végül emberi külsőt ölteni, és mire a nap felkelt, szakasztott úriember volt – slamposan mégsem jelenhet meg a találkozón.