Innen úgy tűnik, az a repülő sosem fog leszállni. Másodpercenként villan egyet a fény, imbolyog a fa mögötti szürkületben, valamiért nem akar kimászni az ágak közül. Aztán elfordul, látszanak a pálcika szárnyak, mégis egy helyben lebeg, akár a szelet maguk alá gyűrő sirályok. Érzem az áramlatot a gép alatt, tolja felfelé a levegőbe, nem adja egykönnyen a hívogató talajt. Engem sem hagy ki a nyugati szél, belém kap, pontosan tudja, hol a kabátom vitorlája. Siető léptekre késztet, nem bánom, legalább hamarabb hazaérek. A cipőm alig ér a betonhoz, szállok, mint a pehely, pedig alig látok a fáradtságtól. Csak a zuhanyra és az ágyamra tudok gondolni, kellemes a gondolat, hogy pár lépés és megkapom őket.

Egyből tudta, hogy ez az ő fája, amint meglátta. Leterítette mellé a kockás plédet, elhelyezte rajta a piknik-felszerelést és a gyereket, majd belépett a lombok alá. Régi walkmanjén lenyomta a play gombot. A cigaretta-ízű mély torokhang még bölcsebbnek hangzott a tücsökciripelésben. „A harkály hússzor ráüt a fára, míg neked a szíved kettőt dobban. Egy nap akár tízezerszer is kopogtat a célhoz vezető ajtón. Gondold ezt át, majd cselekedj!”

Odakint úgy süt a nap, mintha minden pillanat az utolsó lenne, amikor még teheti. Az ablak mögött hajlongó nyírfa ezüst zöld levelei épp úgy csillognak, mint a tenger. A legnagyobb ág határozottan az üveg felé bólint, mintha be akarná törni. Nekem azonban minden figyelmem a velem szemben ülő nőre irányul. Alakjára, arcára árnyék borul, a kinti fény elmossa a körvonalait – olyan, mint egy négy fal közé zárt napfogyatkozás; valószínűtlen jelenség, bezárva ide velem, a saját otthonába.