– Te is látod, amit én?

– Nos, jelenleg épp nem látok semmit. Úristen, megvakulok!

– Egyáltalán történt már ebben az országban ilyesmi? Micsoda ragyogás!

– Ó, most rólam beszélsz?

– Naná!

– Még a végén el is hiszem. De tényleg, kisütött a nap. Végül is... elméletileg nyár van.

– Le fognak égni a bálnák. Te is hallod? Ahogy serceg a zsír a seggük alatt.

– Kösz. Nagyon érzékletes. De mintha ebédelni hívtál volna, kedves Gábor. Bár úgy valóban olcsóbb, ha elveszed az étvágyamat.

– Dehogyis, drága Eszter! Egyetlen vágyam, hogy falni lássalak. Mmm…. Ahogy lecuppogsz egy méretes cubákot a csontról.

– Mi ez a zsír-fixáció? Egyébként ki kell ábrándítsalak: salátázni fogok. Micsoda tahó, szexista beszólásaid vannak! Hazudnék, ha azt mondanám, nem imádnivalók.

– Bírom, hogy bírod.

(Szeretem ezt a csendet, sehol sincs ilyen máshol. Egyetért, Márton? – „Riasztó, mint a fölmorajló tenger, és mint a végtelen hó, épp olyan.” Csilla, drága. – Mit iszik, Márton? Ez amúgy miből volt?)

Né már, egy őz? Hát te mit keresel itt, józsibogár? Beszemtelenkednek a faluba, itt a szélin, a dudvásban nem félnek. Nem nő itt más se, csak gaz.

Sistereg a tenger, amott nyugszik a felkelő nap. Azért az jó, hogy a hajnalnak itt is ugyanolyan az íze a számban, mint otthon. És még csak öt óra van, enyém az egész utca, az egész plázs. A tenger és a nap. Ritkán járok erre, mindig rohadtul fúj, mint egy szélcsatornában, szünet nélkül. Meg nem is vonz már annyira a látvány, végül is egy vonal az egész a nagy semmi közepén, ami alatt kicsit sötétebb a kék. Jobb szeretem a fákat meg a házakat. Olyanok otthon is vannak. De most be vagyok baszva. Most nagyon költői. Majd nem lesz az két óra múlva, mikor kelnem kell. De ezt hagyjuk most, ne rontsuk el. Jó kis este volt, adtunk a blues-nak rendesen.