„Nem hinném, hogy jó ötlet lenne, Támü.” – mormogta bele Fecske a piszoárba, izzadt homlokát a csempének vetve. Nem akarta megvárni, milyen elhatározásra jut az öreg, azt illetően, hogy Ildikót, akire egész este mászott, rábeszélje-e egy édeshármasra azzal a piros ruhás csajjal, akinek most nem jut eszébe a neve. Támü nem reagált, addig Fecske legalább a padlót visszakapta a talpa alá. Nyögve elrugaszkodott a faltól, izzadtság-párát hagyott maga után a csempén.

Kint felejtett farka megszáradt, így megkímélte az alsóját a szokásos utolsó cseppektől. Büszkén húzta fel a cipzárját, a mozdulattal mintha nyújtott volna magán néhány centit, úgy nézte a falnak támaszkodva vizelő fazont. Őrületes ez a fószer! Még itt a slozin, hajnali négykor is makulátlanul sima a zakója, pedig az Ildikó is kölcsönvette a karaoke műsorhoz. „Menjen aludni, tanárúr!”

A másik továbbra sem felelt, noha egy ideje már befejezte a műveletet. Végül összehúzta magán a nadrágot, és a mosdóhoz lépett. Fecske várta, hogy a tükörből rávillan a bénító, kék szempár, hogy jól megnézze magának azt, aki ilyen korán ágyba akarja küldeni. Támü ehelyett a szappantartóra és a kezére összpontosított, és mintegy mellékesen megkérdezte: „Melyik csoportba is jársz te?” Fecskét nem lepte meg, hogy nem emlékszik rá. Nekik más tartotta a pedagógiát, egyébként sem tartozott a tanár köreihez, a Tokaji Borozóba sem járt. Egész este egy asztalnál beszélgettek, az öreg még meg is énekeltette Jocóval egyetemben, (az irredenta nótáknál tapsolt és kurjongatott) - mégis úgy viselkedik, mintha most látná először. Miután válasz nélkül maradt, az öreg végre ránézett, mire Fecske összerándult, érezte, hogy máris józanodik. „Ének-zene.” -  morogta a foga alatt. Ének-zenésnek lenni nem volt menő. Felszegte a fejét, jobb, ha egyelőre ő támad.

„Nem emlékszik rám, tanár úr? Környezetet tanított nekünk a gyakorlóban alsóban végig.” Ez jó volt! Egy jobbhorog a pedagógus etikának! Fecske abban a pillanatban teljes meggyőződéssel hitte, hogy létezik ilyen. Ugyan miféle tanár az, aki nem emlékszik valakire, aki három évig ott ült előtte a második padban?  Az öreg megfordult, és mintha eddigi lomhasága csak illúzió lett volna, éberen, ugrásra készen állt vele szemben. Fecske legszívesebben visszaindult volna a többiekhez, de lehetetlenül hosszúnak érezte az utat felfelé a pincéből. Azóta már biztos megjött a következő kör. A buli öt sörig biztonságos, utána már bármi történhet. Akár valami jó is. Körülbelül nyolcat ihatott, az utolsó öblös böffenéssel köszönt vissza, amiért hálás volt; ezzel jelezte, hogy nem fél a tanártól. Remélte, hogy kitart a higgadtsága.  Felszegte fejét és hunyorítva nézett farkasszemet a kezét szárítgató ellenfelével. Nem fog megfutamodni. Ki nem rúgathatja ezért.

Az öreg kicsit elfordította a fejét, miközben cinkos vigyorba húzta az arcát. Taktikai lépés, szólalt meg Fecskében a részegek világossága, nem szemből támad, kerülget, oldalaz. Gyere csak! Támü csípőből tüzelt felé az ujjával. „Ajjaj, beletenyereltem valamibe! Tetszik az Ildikó, mi? Vagy a másik?” Fecske visszamosolygott. Nem talált, haver, mással próbálkozz! Valóban dögös csajok, és kár lenne tagadni, beleborzongott, mikor Ildi ráfújt az gyöngyöző homlokára a dögmeleg kocsmában. Ugyanakkor tudta jól, hogy nem az esetük, és ő sem ezt a típust keresi. A gimnázium félreérthetetlenül kijelölte számára az utat azokhoz a nőkhöz, akiknél lehet keresnivalója. Szűk és gazos mezsgye, de már beletörődött.  Ha néha még ágált ellene, hát ivott. Sopronba úgy jött el, hogy talán összecsókolózik Krisztával,akinek tudomása szerint épp nincs senkije. Ehelyett itt ráncigálja a bajszát ennek a fogatlan, vén oroszlánnak, pedig vissza is mehetne a kempingbe; a lány ott maradt énekelni a tábortűznél a tarisznyás-bölcsész haverjaival. Miért kell neki folyton kocsmázni, és csak akkor feléledni, mikor bárpultot és zenegépet lát? Minek mindig a Rock n’ Roll?

„Egyik sem a te szinted.” – Fecskre füle sípolni kezdett, mintha bedugult volna, csak bámult, hogy volt képes ezt kimondani ugyanazon a halk, behízelgő, entellektüel hangon, amit még ki is parodizáltak a többiekkel. Ezt a kesztyűt nem muszáj felvennie - megvolt a véleménye neki is a szintekről, nem nagy tragédia, ha pár polccal feljebb helyezik magukat nála az ilyen csajok – mégis elvörösödött. Ha fogatlan is a vén kandúr, marni azért tud. Bele az épp csak behegedt sebekbe. Nem hagyhatja, hogy a másik megneszelje a találatot, némi igyekezettel sikerült ugyanolyan nyájasan válaszolni. Ha már ilyen őszintén társalognak, hadd tudja meg pontosan, hogy hol is a helye Támü világában. „Miért, mi az én szintem?”

A válasz gyorsabban érkezett, mint várta, az öreg olyan átszellemülten magyarázott, hogy Fecske egészen belezsibbadt.  „Hát, csak nézz magadra! Miért nem öltözködsz normálisan? Hogy lehetsz ennyire igénytelen? A lelked is ilyen? Ismered a mondást. Mint kívül, úgy belül.”  A fiú elsápadt, a felháborodás teljesen megbénította. Tanárúrnak máris mosoly vibrált a szája szegletében. Fecske előtt elhomályosodott a mosdó, és máris attól félt, mi lesz akkor, amikor kitisztul a kép. Uralkodnia kell magán, nem engedheti kicsúszni az erkölcsi fölényt a kezéből. Teljesen mindegy, hogy milyen minőségben beszélgetnek itt, az öreg akkor is egy pedagógus! Egy főiskolai tanár, aki épp molesztálni készül a tanítványait. És ővele sem beszélhet így. Nem a te szinted… Neki nem segítenie kéne, tanácsokat adnia, terelgetnie őt egy sikeres felnőtt életbe? A mentorának kéne lennie, nem az ellenségének, vagy ami még rosszabb: riválisának.  Ekkor azonban Fecske önkéntelenül is végigpillantott magán. Szakadt, bálás farmer, sportcipő, „parasztkockás” hosszú ujjú ing, (nyáron is hordta, hogy ne látszódjon a sörhasa), alatta kifakult Guns N’ Roses póló, rajta a sok vagány szívtipróval. Ez igénytelen lenne? Lehet, hogy kedvenc együttese utoljára hat-hét éve volt menő, de őneki ez nem valami múló divathóbort. Ő és a hozzá hasonlók tartják életben a lángot.

Megszédült, nekidőlt a falnak, a hideg csempe valamelyest lehűtötte az indulatait. Sejtette, hogy egy órán belül visszaöklendezi a vacsoráját. Ám azt részegen is érezte, hogy ellenfele nagyot hibázott azzal, hogy így elragadtatta magát. Túl messzire ment, hiába méregeti olyan kihívóan.  Legyen ő csupán egy slampos, hájasodó rocker, a fiatalsága, úgy látszik, mégis veszélyforrás: Meglehet, Ildikó hamarabb rájön, hogy övön alul nem olyan kemény már az öreg sas. Igen, – ezt most elszámoltad, Támü. De nem üt vissza. Nagyvonalú lesz, szépen itt hagyja a tanár urat, hadd gondolkozzon kicsit. Ha jól hallja, odafent épp Guns n’ Roses szól, inkább megy és megtáncoltatja Ildikót, hosszú még az este, bármi történhet. Ám ahogy elrugaszkodott a csempétől, nem tudott visszafojtani egy frappáns zárszót, mint Axl Rose az egyik interjúja végén. „Rajtam hülyén festene egy ilyen zakó, de talán majd ötven év múlva. Addig elvagyok így.”

Jobban sikerült, mint várta, muszáj volt látnia a másik reakcióját. Nem billentette ki az öreget, de azt az undorító bájvigyort lesodorta az arcáról. Elfordult, a papírkendők felé nyúlt. Aztán megszólalt, olyan türelemmel, mintha egy ötéveshez beszélne. „Tényleg elvagy?  Neked volt már barátnőd? Téged sose látott még senki nővel.”  Már nem villogott a szeme, szelíd undor terpeszkedett az arcán, és Fecske hirtelen megint ott ült a környezet órán a második padban. Dőlni kezdett hátrafelé, ám a csempe kíméletlenül visszalökte a jelenbe. Támü rezzenéstelen arccal figyelte. Hát így kell ezt, gyengéden, de sebészi precizitással. Fecske válasz helyett számolni kezdte az elmúlt  három év termését. Két elfuserált randi, egy részeg smárolás, otthon a faluban, a diszkó sötét folyosóján. Ki ne felejtse a szüzessége elvesztését egy harmincnyolc éves elvált anyukával, szüretkor, olyan kiábrándító eredménytelenséggel, hogy bár inkább meg se történt volna. Egyiket se tudta bebizonyítani, Pesten csak bénázott. Mellbe vágta a felismerés, hogy ennyire pontos diagnózist állított fel róla a környezete.

„Ahhoz képest, hogy nem vagyok senkinek a szintje, még ugyan jól tudja mindenki, hogy mi van velem!”  Hányingere fokozódott, a csempe folyamatosan baloldali irányba vándorolt a szeme előtt, akárhogy pislogott. Most ő is undorodott magától. Megint az következik, ami mindig, amikor vesztésre áll:  Vad öngyűlöletbe vált, miközben lefekszik az ellenségnek, hátha önostorozása, és a vártnál könnyebb győzelem zavarba hozza a másikat annyira, hogy megkönyörüljön rajta. Mintha egy oroszlán megkönyörülne a lekushadó antilopon! De nem maradt rá ideje, Támü ugyanis még csak most lendült bele igazán.

„Lusta vagy és trehány, a tanáraid mondták. Nem látom a jövődet.  Órák helyett a Vörös Kakasba jársz rockzenét hallgatni. Ez a Jocó nincs rád jó hatással. Tanítani akarsz? Te? Nem is értem, miért jelentkeztél a tanárképzőre. Azt hiszed, ennyi az élet? Hogy minden osztálykiránduláson berúgsz és magyar nótákat bömböltök a Jocóval, meg ezt a Gánsz-micsodát? Mert ennél többet még nem mutattál fel. Hogy fogsz te az életben helyt állni, te majom??”

Fecskére teli bőröndként záporoztak a szavak, úgy gondolta, ennyi csomag bőven elég, hogy olyan messzire utazzon, ahová sosem ér el ez a mézes-mázos hang. Nem mintha lett volna ereje bárhová menni az alagsorból - a kocsma, a zenegép és a tábor egyaránt elérhetetlen messzeségbe burkolóztak, a hideg csempe, a neonfény és a háborgó gyomra – ennyi maradt, és még ezt is csak kölcsönbe kapta. Az utolsó szónál azonban felvillant egy minden eddiginél élesebb emlék, és leoltotta a lámpákat – az összeset, egyszerre a világon. Mégis látott mindent, úgy tűnt – infravörösben. Gyomrában elhallgattak a nedvek, epeízű nyálat köpött a földre, aztán tűnődve emelte ki a fejét a ráfagyott belső csendből. Egy vénember mosolya ült ki a képére. Most már akár tegeződhetnek is, bizonyos értelemben megitták a pertut.

„Nahát, nahát. Mégis csak emlékszel rám, nem igaz! Igen, én vagyok az, a majom!” Támü elindult kifelé.  „Ne menjél sehova, ha hozzád beszélek!” Fecske sejtette, hogy a hangja merő iszonyat, hörgött, mint egy véreb, valószínűleg egy csepp hangja sem marad ezután, de úgysem tervezett beszélgetést másnapra. Tudta, hogy nem hallatszik fel ordítása, se a Támüé, ha ökölbe szorított keze netán elszabadulna. Erre az öreg is gondolhatott, mert maradt.  „Ez nagyon jól megy neked, igaz! Majom!! Ezt mondtad nekem negyedikben is! Negyedikben! Tíz éves voltam, rohadj meg!” Az alkohol ekkor benyújtotta a számlát az egész esti fogyasztásért, és Fecske száján egy falatnyi zöldes trutyi szabadult ki. Egyensúlya megbillent, egy hatalmas, jéghideg ütést érzett. Hihetetlen, ez a szemét megütötte! De miért tartja a tenyerét még mindig az arcán? Kellett pár másodperc, mire felfogta, hogy a csempét érzi a bőrén, valószínűleg elvágódott a fal mentén. Fecske első számú idoljának károgó hangja vijjogott fel, bumerángként vágódva vissza a falakról. „Back off bitch!! Get in the ring, motherfucker! Fuck you! Suck my fuckin’ dick! I fuckin’ hate you!!”

Messziről csattanás hallatszott és a percek (órák) óta zsizsegő világ elhalkult, a levegő olajos simaságú lett, Fecske meglepődve konstatálta, hogy akár a plafonig is fel tudna ugrani, ha megpróbálna lábra állni. De így is könnyűnek érezte magát, szinte lebegett a padló felett, akár egy napkeleti mágus. A vécé uraként, magabiztos hangon folytatta.

„Nem látod a jövőmet? Csakugyan?? Ezzel nem vagy egyedül, Támü! Itt jövőd és múltad is csak neked van! Én már elcsesztem. Huszonegy vagyok, és fogalmam sincs, mit akarok. Csak azt, hogy mit nem. Például nem akarok ilyen zakós vén seggfej lenni. Hogy mi lesz belőlem!? Honnan tudjam? Tőled, meg a magadfajtától csak azt tanultam meg, hogy majom vagyok. Idejekorán. Velem lehetett mi? Én voltam a szegény falusi gyerek az elit suliban. Az én apám nem rohangált be a tanácsba, ha lemajmoz a tanár.”

A helyiség falai minden irányban kinyújtóztak, túl a kocsma falain, az erdőn és a táboron. Kinyitotta a szemét, de hiába – mintha álomból álomba ébredne. Egy dombnak vezető út tűnt fel előtte, ami alighanem a kaptató mögött is folytatódott, ott ahol a kelő nap bujkált. Hangja lehalkult, az indulat levált róla, mégsem vesztett intenzitásából.

„Mi legyen belőlem? Azt se tudom, hogy miből lehet válogatni! A múltkor kinyitottunk egy Aprót, megnéztük az álláshirdetéseket. A kétharmadáról azt sem tudtam micsoda. És akkor a Csetnekynének az a problémája, hogy nem a rózsaszín füzetembe csináltam meg az óravázlatot!  Én tanítani?? Pláne éneket? Ennyiért? Voltál te már az elit gyakorlón kívül másik általános iskolában, Támü? Tudod, valahol a külső kerületekben. Ahol a negyedikesek vígan lekurvázzák a tanárnőt. Fél doboz cigimet elszívta a tanáriban sírógörcsök közepette. Meg ahol Józsikát a plafonról kell leszedni minden órán! Na látod, ez még lehet a jövőm! A gyakorlóba úgyse vesznek fel, megmondta a Csetnekyné. Ő sem emlékszik rám, pedig két évig tanított, az orosztáborban még kitüntetést is adott. Persze, most már rektorhelyettes, onnan fentről már a suli is csak egy pötty. Hallgatsz? Miért nem tanulunk gyermekpszichológiát? Vagy ilyen Waldorf-izét? Hogy valahogy lekössem a kölyköket. Szerinted mennyire korszerű az oktatás minálunk? Még számítógép is alig van a suliban, sose férek oda. Pedig ez az internet egész jópofa dolognak tűnik. Tudod, a gyerekek már nem szókártyákkal és pattogós békával játszanak, tanárúr!”

A hangja mintha a domb mögül visszhangzott volna. Hűvös szél fújt az arcába, és egy cseppet sem érdekelte, hogy valójában  egy levegőtlen mellékhelyiségben van, ahogy az sem, hogy a tanár mit szól az eddig mondottakhoz.

„Tanulhatnánk valami hasznosat is. Mondjuk, hogy hogy töltsek ki egy nyomorult csekket. Vagy az adóbevallásom. Vagy…, hogy hogyan kell ma lányokkal ismerkedni. Csak azt ne te oktasd, baszki. Én nem akarom tudni, hogyan kell hatvanévesen puccos zakóban parádézni egy évfolyam kiránduláson, a francia íróéra hajazó puccos becenévvel, és lesni, hogy melyik diákot tudom leitatni és megfektetni. Jut eszembe, tanárbácsi!  Még mindig dugás a vizsgadíj? Vagy egy szopásért már jár a kettes? Ildikó tudja már, mihez tartsa magát? Vagy már nem csinálod, tanítóbácsi? Csak a Boronkai meg a Füzesi? Az egész iskola tudja, csak szólok. Persze, ti érinthetetlenek vagytok. Mit is tanítasz te, Támü? Például ezeknek a lányoknak. Hogy hol a helyük? Mire átjutnak pár vezérhímen meg kéjsóvár vén kecskén, mint te, érzelmi roncsok lesznek, akik már csak ütni tudnak. Na és kit fognak ütni…?”

A visszhang egybefonódott a szónoklatával, és valamelyest elmélyítette a hangját, kicsit az apjáéhoz tette hasonlatossá. Fecske egészen megmámorosodott ettől, e pillanatban senki sem állíthatta meg.

„Talán nincs sok jövőm, de rendben megtartottam az óráimat a gyakorlaton. Egészen megkedveltek a kicsik, pedig néha totál másnaposan mentem be, az igaz. De tőlem nem félt egyikőjük sem. És tudod miért? Hát például, mert senkinek nem mondtam, hogy majom! Talán tényleg nem fogok elérni semmit az életben. De ennyivel máris meghaladtalak! Persze, ezzel nem vagyok előrébb. Lehet, hogy szart se tudok a világról, de annyit igen, hogy ebben az országban hagynod kell, hogy megkúrják valamidet, ha előre akarsz jutni. A picsádat, az agyadat, a lelkedet, mindegy. Mindig így volt, mindig így lesz. De tudod, ha beülök a Vörös Kakasba, iszom pár sört és berakom a Welcome to the Jungle-t, akkor abban a pár percben én kúrom meg a világot!”

Ez az utolsó mondat valamiért most hamisan, felvett pózként hangzott. Érezte, hogy gyengül, ám ekkor a visszhang, ami olyan öblössé tette a hangját, mintha szelíden átvette volna az irányítást. Fecske nem volt benne teljesen bizonyos, hogy a saját hangja mennyivel járul hozzá a beszédéhez, de nem törődött vele, hagyta, hadd vezesse ez az új szólam. Szeme előtt kitágult a horizont, ellátott a domb mögé is, tudta, hogy mindjárt elöntik a tájat az első napsugarak. Az a valaki onnan beszélt most. Ismeretlen béke szállta meg, szomorúan intézte utolsó szavait a tanárhoz, remélve, hogy az megért belőle valamit. Haragja végleg elpárolgott, már nem volt szükség rá, hogy tegezze.

„Tanár Úr! Magának van jövője, remélem szépen él benne, ha tud. Van mit féltenie, azt védi ilyen foggal-körömmel, amit összekapart magának. Nem oroszlán maga hanem egy nagyra nőtt hörcsög. Tudom, hogy félnek! Maga és a generációja. Pontosan tudják, hogy tenniük kellett volna valamit, és elmulasztották. Pedig maguknak ott volt a lehetőség. Félnek, hogy a történelem számon kéri majd, még ha talán megkésve is, amikor maguk már nem is lesznek.  Pár évtized távolából már csak a kíméletlen tények maradnak, amelyek nem fogadnak el semmilyen magyarázkodást. Félnek tőlünk, és a mi utódainktól, akikbe eme kíméletlenséget verik, jó poroszosan, és akik épp ezért szemrebbenés nélkül hajítják magukat szemétre.  Nem, nem én leszek az. Honnan tudnám, kik? Biztos a tesisek!”

Nevetése betöltötte a horizontot, és fénybe borította az eget. A hang mindenhonnan szólt, nem az övé volt, mégis egy volt vele. Aranysárgán-feketén derengő térben úszott, távolabb csillagok pislákoltak, a képlékeny tudat első megszilárdult pontjaiként.

„Kihalóban van a tekintélyelv, ezért akarják maguk konzerválni a múltat. Rettegnek a jövőtől, mert nem tudják mi jön. Senki sem tudja, annyira felgyorsultak a dolgok. Nem tudnak alkalmazkodni. Azt se csodálnám, ha a nagy rettegésben visszacsinálnák a kommunizmust. Vagy valami még rosszabbat. Jelentkező mindig lesz cár atyuskának. Akiért olyan édes érzés harcolni, akár az egész ország ellen is. Ha jobban belegondolok, ez a legkönnyebb. Egy nemzet, amelyiknek megroppant a gerince, nem fog nehezet emelni. És ahogy magát ismerem, tanárúr, maga lesz a legmegbízhatóbb alattvaló. Hogy megtarthassa a saját alattvalóit, a kiépült rendszerét, no meg a titkos kis útjait a lányok bugyijába. Kutyák rendszere, gyenge-erős-erősebb, és így tovább. Mindig így volt és mindig így lesz. Én pedig, akár majom vagyok, akár ember, nem férek ebbe bele. Ezt maga is tudja, ezt láttam a szemében olyan kajánul villanni az imént. Maga bent, én kint. És ez így is van rendjén.”

A fény egyre erősödött, bántotta a szemét. Ember vagyok, mormogta magában, orra csöpögött, állán a tábori vacsora visszaköszönt maradványai. Úristen, de szédül! Mibe nem fér bele? Az előbbi gondolatok hihetetlen sebességgel zakatoltak tova. A fenébe is, épp a neonba néz! Lebicsaklott a feje.

„Itt van még, tanárúr??” De hiszen csukva van a szája, akkor hogyan hallhatná a másik?  Mire szétfeszítette összeragadt ajkait, az utolsó hang is elhallgatott, egyedül maradt. Mit is akart mondani? „Mmmé… mindig… csak basztattok? „– Ajjaj, ezt jobb, ha nem erőlteti. Hiszen győzött, legalább is úgy emlékszik. Nem ronthatja el ilyen gyerekes viselkedéssel. Döglött lovat üt amúgy is, előbb lesz Kínában demokrácia, mintsem bármi megváltozzon. Egyáltalán miből indult ez az egész balhé? Akárhogy is, az ő hibája, mert eljött kocsmázni, ahelyett, hogy a Krisztával smacizna a táborban. De mit tegyen, ha nem kedveli azt a társaságot?  Műmájer bagázs. Olyan takarékláng mind. A Kriszta is. Megalszik tőle az ember szájában a tej. Ezért iszik ő inkább sört. De most komolyan, énekelje a Kumbayát a tábortűznél, eltartott kisujjal szopogatva féldeci vöröset? Hát kösz nem, akkor inkább jöhet egy üveg Éjszakai Vonat kocsisbor, a kokain-nyelv, és a nikotin-koffein-sugar-fix, egyenest a pokolból, jobbra  a következő ajtó….Yeahhh! Az mekkora riff, te jó ég!! Meg a Rocket Queen! Azok a női nyögések igaziak a közepén, Axl épp gyömöszkölt valami bulát a stúdióban…

A piszoár mellett ült a földön, és az elektromos gitár hangját utánozta lehajtott fejjel. Tudta, hogy réges rég egyedül van a vécében. Hatalmasat böfögött, egy pillanatra deja-vu-je támadt, mintha a böffenet hozott volna valamit arról a helyről, ahol az imént tartózkodott. De már nem társult hozzá gondolat, csak valami zavarba ejtő idegenség. „Buziság.” mormogta. Tíz percig tartott, mire összeszedte magát, az egész folyosó balra lejtett, ahogy végigbotorkált rajta, a lépcsőnek kétszer is neki kellett rugaszkodnia. Felérve megütötte a hangzavar és a masszív cigifüst a kocsmában, tanárúr épp Ildikó fülébe sugdosott, a másik lánnyal együtt a zenegép mellett állt. Fecskének esze ágában sem volt megállni, ami azt illeti a tábor helyett egyenest hazagyalogolt volna, keresztül a fél országon. Azért próbált méltósággal távozni és lehetőleg egyenesen menni. Támüék észrevették, mindketten ránéztek, Ildikó mintha sápadtabb lett volna, mint előzőleg, de talán csak a fények miatt tűnt úgy. A tanár Fecskére emelte a korsóját és biccentett, de nem mosolygott. Hát persze. Végül is nem történt semmi. Sose történik semmi. Most nem oroszlán volt, inkább róka, le sem vette a fiúról a szemét, míg ki nem ért az ajtón.

Át kellett vágnia az erdei ösvényen a táborhoz, ám a lábai alig engedelmeskedtek. Egyik fától a másikig tántorgott.  Felnézett, bele mélyen a lombozatba. Egy majom milyen gyorsan átlendülne közöttük. Elfáradt, felült egy vastagabb ágra, és azt mondta: mak. Aztán még egyszer. És újra, egyre hangosabban, míg csak a makogása át nem változott egy dühödt makákócsapat ideges visongásává. Az ösvény felől lépteket hallott. Akár Kriszta is lehetett, mégse akaródzott abbahagynia a majomkodást. Elöntötte a büszkeség. Egy igazi majom sose tagadja meg önmagát.  Egy idő után elunta és lemászott, a művelet közben beakadt a pólója egy ágba, és elszakadt, éppen Axl Rose flegma arcánál. Kis híján sírva fakadt, káromkodott, mint egy kocsis. Kapkodó mozdulatokkal kezdett vetkőzni, messzire hajította a pólót, aztán összegombolta magán az inget. Van egy elegáns garbója, majd azt felveszi holnap. Az anyja rejtette a táskájába, hátha esetleg színházba mennek. Az erdő belseje felé fordult egy ösvényen és egy Queen sláger dallamára makogva bevette magát a rengetegbe. A refrénnél elbődült, mint egy gorilla, úgy érezte hangjával képes lenne lángba borítani az egész erdőt. Hogyan is érte volna be azzal a prüntyögéssel a tábortűznél.

Egy óra is eltelhetett, mire a fák közül egy tisztásra ért. Amennyire ki tudta venni a hajnali derengésben, az ösvény egy magas domb felé vezetett. A levegő friss volt, szinte harapni lehetett belőle. Úgy döntött, leül a fűben, és kivárja itt a reggelt. Sose látott napfelkeltét. Még hogy nincs jövője! Megkurkászta magát az ing alatt, és nagyot ásított. Olyan távolinak tűnt a csúcs, talán nem is domb volt, inkább hegy. Eszébe jutott valami. Lelkesen fehuhogott, mint egy almára bukkanó csimpánz és a visszhangot fülelte. Elkerekedett szemmel nézte a dombot, de érezte, hiába is nyújtózkodna, az első sugarakat az a másik fogja meglátni először.

Dublin, 2018-12-12