A doktornő máris távolodik, noha meg se moccan, mintha csupán egy képről figyelné őt mereven, amit egy kérlelhetetlen erő húz az ellenkező irányba. Aztán valami durván oldalba vágja Júliát, talán a padló, de nem biztos – ahogy legördíti magáról, csak a boltíves mennyezetet látja, elérhetetlen messzeségben. Elnyúló, rekedtes kiáltást hall, először tompán, majd egyre élesebben, a hang különös módon épp akkor tart szünetet, mikor Júlia levegőt vesz. Zsibbad a mellkasa, a sarokból sötétség közelít felé, mindjárt be is lepi, és akkor egy kicsivel jobb lesz. Ám a következő lélegzet mégis megemeli a fejét, elé idézi a portás savanyú arcát, és már ömlik is a száján a szó, mindegyik egy korty levegőt fúj az úszógumiba, amibe kapaszkodik az örvényben.