– Egyáltalán nem mindegy – fortyogott magában kedvenc kerti padján, válaszképpen Barney egy héttel ezelőtt foghegyről odavetett mondatára. Mielőtt faképnél hagyta azt a csökönyös vénembert, épp azt magyarázta neki, hogy hiába sertepertél a halál a házuk körül, hiába unják el a végtelen várakozást, amikor bekopog, ünneplőben fogják várni, egy pohár pezsgővel a kézben. Méltóság, Barney! Méltóság! Eugene lepillantott a csíkos pizsamájára. Az ágyékánál hagyott kényelmes lyukon át (aminek nagy hasznát vette a sietős percekben), kellemesen bizsergette az floridai ősz heve. Mégis összehúzta magán a köntöst. A keservit, még ő papol méltóságról?

– Anticiklon Bristol felett, az lófütty, esti fény. Az angoloktól nem is számítottam másra. Na cseszd meg, itt meg döglik meg az ember! Ejnye, de lassan jön be a kép, ragya verje ki ezt a masinát!

Csonti nem nézett fel, de kiejtette a szilvát a kezéből. Nem bánta, már amúgy is túl érett volt. Beleszippantott a levegőbe, és erős kísértést érzett, hogy a földre üljön. Csak ettől a szagtól be lehetne rúgni. Aztán a kis kerti asztal felé pislantott. A laptop nem takarta el teljesen a mögötte lévő arcot.

– Na mi van, nincs több? – Csonti sietve hajolt le egy újabb marék gyümölcsért. Nem hiányzott, hogy a banya gúnyolódni kezdjen vele. A fene egye meg, ő tesz neki szívességet, hát hadd csinálja olyan gyorsan, ahogy neki tetszik.

Délután lehetett, bár senki nem nézte az időt.  A kinti fa árnyéka a falon táncolt, a szoba közepén lévő tervezőasztalról már lecsúsztak a napsugarak. Egy fehér rajzlap feküdt rajta, amire valaki sötétkék gömböket rajzolt. Sorokba rendezve, egyforma távolságra voltak egymástól. A rajzoló nem törekedett élethű ábrázolásra, olyanok voltak, mint a gyerekeknek készült matricák ábrái