A tuják úgy szuszogtak, mint egy öregember hat emeletnyi lépcsőzés után, és ez zavarta Celeste-t a koncentrálásban. Nem mintha azért fizetnék, hogy jól érezze magát, de ami sok, az sok. Nem elég, hogy az alkalmazottainak mindent legalább kétszer kellett elmondania, a kerti székekre a huzat még mindig nem érkezett meg, az esküvői tortához meg áfonya helyett rebarbara szirupot csináltak azok a kétbalkezesek odabent a konyhában. A legrosszabb dolog ezen a fülledt délutánon azonban kétségkívül az "udvarhölgyek" csoportja volt. Celeste így nevezte magában azokat a majd' minden esküvőn felbukkanó, javarészt középkorú nőket, akik mindenbe beleszóltak, mindent jobban tudtak, és soha semmivel nem voltak elégedettek. Néhányukat már arcról ismerte; a városi elit meglehetősen szűk körű, bennfentes társaság volt, akik egymás közt intézték sarjaik és a vagyonok összeboronálását.