Olyan szél fújt, hogy az étterem előtti cserepes műtuják egymás után dőltek fel. Somonkai professzor a part felé nézett és arra gondolt, az orkán menten kifújja a Dunát a medréből. Ő és az asztaltársasága mit sem érezhetett az elemek tombolásából odakint, a levegő se rezzent, a kandalló pattogását nem nyomta el a terem túlsó végéből átszűrődő lakodalmas zene. Tanítványai követték pillantását és egy darabig mind a vihart bámulták. Aztán újra egymás felé fordultak. A lány, aki évfolyamelsőként végezte a második évét, és a professzor egyik kedvenc diákja volt megborzongott és összehúzta magán a szvettert. A mellette ülő fiatalember a kandalló népies mintázatát tanulmányozta. A lány, kihasználva a csendet, bizonytalanul felvetette:

–Talán szólhatnánk neki, vagy még ne?