– Hallod őket?

Tamás lehunyta a szemét, érezte a hegy irdatlan tömegét lába alatt, amint az ég felé emeli, dobja őt. 

– Hallod a dallamot?

És akkor meghallotta a csillagokat; sűrűn font, hangtalan szólamok miriádját, messze a tücskökön és a fenyves susogásán túl. Bólintott. Gábor bácsi hátba veregette, aztán megköszörülte a torkát.

Természetesen a Magda ötlete volt. Nekem legalábbis sose jutott volna magamtól ilyesmi az eszembe. Arra már nem emlékszem, hogy valamelyik kedvenc ezoterikus weboldalán, vagy a Hihetetlen magazinban olvasott-e róla először, netán az előbbiek podcast-jaként funkcionáló szomszéd nőtől hallott a forrásról. Hetekig volt beszédtéma közöttük, aztán kettőnk közt is, azzal a hallgatólagos megegyezéssel, hogy amint a szükség úgy hozza, útra kelünk, hogy részesei lehessünk a csodának.

Itt olvasható az első és a második rész.

Az ilyen időt utálja nagyon. Árnyékban is harmincöt fok, a nap még sincs sehol, az ég egy értelmezhetetlen piszkosfehér lepedő. Az ördög segge is bepállik ebben a szaunában. A távolsági busz első ajtaja előtt izzadhat a tömegben. Legalább a bérletesek felszállhatnának hátul. De persze, nehogy véletlen valaki fellógjon jegy nélkül, még csődbe megy a Volánbusz. Hagyja magát sodorni az árral, tudja, elég, ha annyira megemeli a kezét, hogy a sofőr lássa az okmányt. Ma csak azért sem fog bosszankodni semmit, megvárja, míg a jármű kiringatja a külvilágból.

Megindul a nyálam, ahogy a fogaim közt a számba csordul az alma leve. Kiakadt állkapcsom tompán sajog, korog a gyomrom, pedig tegnap alaposan bevacsoráztam. Szellő kerekedik, kigyúlnak a fények. Jó lenne, ha meg tudnék fordulni, hogy lássam, ott áll-e mögöttem a nő, aki talán szeretett egykor, de hiába is erőlködnék ekkora testtel. Csoda-e? Hiszen még itt is csak zabálok. Homlokomon végigpereg az első izzadságcsepp, ami voltaképp érthető, erősen koncentrálnom kell, hogy kitaláljam, hogyan kerültem ide, és hogyan fogok kijutni innét. De csak arra bírok gondolni, milyen ironikus, hogy ott kezdek olvadni, ahol a legkevesebb a zsírom. Egy újabb csepp a hátam közepét csiklandozza. Vajon elpárolog-e, mielőtt el tudna rejtőzni a farpofáim között? Olyan ismerős a helyzet valahonnan, nem de-ja-vu ez, inkább csak a primér érzelmeim bukkannak rá ugyanarra a hullámhosszra, amivel az egész elkezdődött.

– Egyes munkafázis: Tetszőleges számú gyurma-kocka segítségével ábrázold önmagad! 15 perc áll rendelkezésedre.

A diákok egy emberként rezzentek össze a feladat kezdési idejét jelző puskalövéstől. A hang felkavarta a kis asztalokról és a padlóról a gyurmához használt lisztet. Ágika halkan köhintett, és a terem túlsó, homályba vesző vége felé nézett. Az ötvennegyedik sor legszélén ült, előtte, mögötte és jobbra tőle a tanulók az asztalkájuk felé hajolva nekiláttak a munkafázisnak. Baloldalán keskeny folyosó mögött szürke betonfal magasodott, míg el nem tűnt a fenti fényszórók lisztpor-szűrte fényében.

Mulligan hadnagy bezárta a dokumentumot a számítógépén, majd néhány másodpercig a képernyőn mosolygó Molly-ra meredt. Talán ideje lenne más háttérképet választania a volt felesége helyett, gondolta, miközben lehajtotta a notepad-ja tetejét. A queens-i kapitányság második emeleti ablakai előtt sűrű köd gomolygott. A hadnagy megborzongott, ahogy végigpillantott az üres irodán. Voltaképp maga sem tudta, mit keresett ezen az estén odabent az őrsön. Többször is átfutotta egy néhány hónappal korábbi jelentését, egy bizonyos Natasha Svetlova nevű nő halálával kapcsolatban, de most sem talált semmi különöset. Az asszonnyal szívroham végzett a Queens-ben lévő Trinity munkásszálón. Mulligan azt kereste, vajon megemlítette-e jelentésben Anthony Kinslow nevét. De nem talált rá vonatkozó utalást. Miért is talált volna? Noha emlékezett, hogy Kinslow meglehetősen zaklatott idegállapotban került elő, épp mikor a nő holtestét elszállították, a neki feltett kérdésekre nem volt hajlandó válaszolni, és a szobáját sem engedte megvizsgálni, a későbbiekben a vizsgálatok egyértelműen kizárták az idegenkezűséget. További nyomozásra nem volt szükség.

Arra gondolsz, hogy lassan indulnod kéne, mikor a vörös szalvéta alatt a tányérodon alakzatba rendeződnek a morzsák. Kedvetlenül fordítod el a fejed a párás ablak felé, amely mögött formátlan foltok úsznak fel és alá. Odanyúlsz, hogy letöröld az üveget, de abban a pillanatban nem jár arra senki. Tudod, hogy nem maradt sok időd, a tünetek hamarabb jelentkeztek a megszokottnál. Zsibbad a feneked, ahogy feltápászkodsz, nem emlékszel pontosan, mióta ültél egy helyben, ahogy arra sem, mikor ürült ki a kávézó.

Olyan szél fújt, hogy az étterem előtti cserepes műtuják egymás után dőltek fel. Somonkai professzor a part felé nézett és arra gondolt, az orkán menten kifújja a Dunát a medréből. Ő és az asztaltársasága mit sem érezhetett az elemek tombolásából odakint, a levegő se rezzent, a kandalló pattogását nem nyomta el a terem túlsó végéből átszűrődő lakodalmas zene. Tanítványai követték pillantását és egy darabig mind a vihart bámulták. Aztán újra egymás felé fordultak. A lány, aki évfolyamelsőként végezte a második évét, és a professzor egyik kedvenc diákja volt megborzongott és összehúzta magán a szvettert. A mellette ülő fiatalember a kandalló népies mintázatát tanulmányozta. A lány, kihasználva a csendet, bizonytalanul felvetette:

–Talán szólhatnánk neki, vagy még ne?