Megboldogult legénykoromban, amikor a szabadságba vetett hitem ideig-óráig valóban szabaddá tett, egy nap öles léptekkel ballagtam a Könyves Kálmán körúton a Lurdy-ház felé. Fülledt május este volt, az utolsó vásárlók szállingóztak kifelé az épületből. A forgóajtóban ugyan megkörnyékezett egy ellenirányú erő, hogy szabadulnék vissza inkább a forgalom füstjébe, de a mozgólépcsőn már bizakodva figyeltem megnyúló árnyékomat, hangtalanul emelkedve a lenti zsivaj, és iménti önmagam fölé. Szorosabbra húztam a nyakkendőmet és végigsimítottam a légkonditól lúdbőrös tarkómon. Ha ez most sikerül, végre ledobhatom a horgonyt Budapesten.

 A Liffey folyó partján ültem és röhögtem. Előzőleg röptében vakartam meg egy sirály csőre alját, és elképzeltem, ahogy a megilletődöttségtől nekirepül az O'Connell hídnak. Már ha majd egyszer ennek az egésznek vége lesz. Az ütközést persze nem fogom látni. Addigra talán már nem is leszek a városban. Paula jutott az eszembe, a nő, akinek a melltartóból kibújó mozdulatára ébredtem újabban. Hiába, a gondolat tényleg gyorsabb a fénynél is, csak az elmém szabhat neki határt. Döbbent arcára gondoltam, ahogy az asztalon lévő fehér műszert nézi. Ha léteztek is bármilyen határok, rég átléptem mindet.

Minden rendben volt, nem hiányzott semmi. A súlytalanság pillanatában Tomi lehunyta a szemét, a hinta lánca meglazult, ahogy odafent megállt a levegőben, és megfeszült, mikor zuhanni kezdett hátrafelé.

– Juhúú!

Egy másodperc múlva Rebeka is együtt kurjongatott a bátyjával, miközben próbált minél magasabbra lendülni. A hatalmas tízemeletesek visszaverték a hangjukat; övék volt az egész játszótér. Ugyanilyen jó volt később ernyedten lengedezni, a lábukkal alig hajtva magukat. Tomi úgy érezte, hogy el is tudna így aludni. Szerette az ilyen csendes kora estéket, különösen azt, ahogy a lemenő nap ragyogásba öltöztette a panelházakat, amik így még nagyobbnak tűntek.

Az eső hátulról támadott, nem felülről, így mire beértem az üzletbe a pulóverem és a pólóm teljesen átázott, mintha belefeküdtem volna egy pocsolyába. Szentül hittem, hogy csak operációval távolíthatók el a hátamról. Azt reméltem, hogy az időjárásban lesz annyi betyárbecsület, hogy ha már úgyis globalement melegszünk, lesz szíves szeptemberben bepótolni az elmaradt nyarat. Az elemek azonban szemlátomást azon dolgoztak, hogy az egész várost belefújják a tengerbe. Elugrottam egy felém száguldó kerítésfoszlány elől és kinyitottam az ajtót. Idebent biztonságos, a generátor több napig is elpöfög, ha kell, de azért az utcai redőnyöket lehúzva hagytam, csak a kirakat fölötti neont kapcsoltam be, egy kis film-noiros hangulatot kölcsönözve az apokalipszisnek odakint.

A tuják úgy szuszogtak, mint egy öregember hat emeletnyi lépcsőzés után, és ez zavarta Celeste-t a koncentrálásban. Nem mintha azért fizetnék, hogy jól érezze magát, de ami sok, az sok. Nem elég, hogy az alkalmazottainak mindent legalább kétszer kellett elmondania, a kerti székekre a huzat még mindig nem érkezett meg, az esküvői tortához meg áfonya helyett rebarbara szirupot csináltak azok a kétbalkezesek odabent a konyhában. A legrosszabb dolog ezen a fülledt délutánon azonban kétségkívül az "udvarhölgyek" csoportja volt. Celeste így nevezte magában azokat a majd' minden esküvőn felbukkanó, javarészt középkorú nőket, akik mindenbe beleszóltak, mindent jobban tudtak, és soha semmivel nem voltak elégedettek. Néhányukat már arcról ismerte; a városi elit meglehetősen szűk körű, bennfentes társaság volt, akik egymás közt intézték sarjaik és a vagyonok összeboronálását.

– Én nem akarom ezt megint.

– Én sem.

– Ne engedj el, kérlek!

Még akkor is képtelenségnek tűnt kibontakozni az ölelésből, amikor a hajnal fénye elválasztotta egymástól az eget és a földet. Nemcsak mert egyikünk se akarta először elengedni a másikat. Már a puszta gondolatra is ólmos fáradtság áradt szét a tagjaimban, és tudtam, hogy ő is így érez. Máskülönben mit kerestünk volna ezen a helyen. Arcom szorosan nyomtam az övéhez; nem akartam más levegőt szívni, csak amit a dús haja megszelídített. Már nem is éreztem a tenyerét a hátamon, mintha eggyé olvadt volna a testemmel. Szívünk lelassult, egyet az övé vert, egyet az enyém, akár egy távoli templom ikerharangjai.

Ne menj még Annie, ülj le ide mellém egy percre! Olyan ritkán beszélgetünk. Nem mintha te tehetnél róla. Mit csináljak, ha egyszer ki se látszom a munkából. Anya? Anya már lefeküdt, ne zavard, hadd pihenjen. Nehéz időszakon ment keresztül mostanában, de hátha most már vele is rendben lesz minden. És végre véget ér ez a féléve tartó hidegháború. Tudod jól, miről beszélek. Nem kell ahhoz veszekedni, hogy megfagyjon a levegő.

Dehogy is akarok én veszekedni, nem azért mondtam! Csak beszélgetünk. Mint felnőtt a felnőttel. Mutasd csak az arcod! Gyönyörűen begyógyult a heg, nem is látszik már, csak ha nagyon közelről nézed. Ez már igazi háborús sérülés. Nevess már egy kicsit, ne vágj már pofákat folyton. Tudod mit? Látnod kellett volna anyád arcát ma, miközben délután a barátaiddal játszottatok. Szinte éreztem, ahogy megkönnyebbül, ahogy legördülnek róla a mázsás kövek. Tudom, mit gondolsz erről, és nem is akarok felróni neked semmit, különösen a mai nap után. Olyan büszke vagyok rád, és anyád is az, hidd el! És ha a nagyanyád még élne, ő lenne a legbüszkébb.

Béla az első pillanattól szimpatizált ezzel a hellyel. Nagyot szippantott a téglából, ahogy az időbuborék szétpukkant, és a lét otthonos sűrűsége máris oldódni kezdett körülötte. Vakolatdarabok hullottak a fejére.

– Ááááíípőőő! – hallotta maga mögül. Mégis eltévedt volna?

– Göööpfhh – mutatkozott be Mary a félig a falban álló pasasnak.

Béla egy öblös cuppanás kíséretében hátralépett, két jókora téglahenger állt ki a szájából.

– Göööpfhh! – böfögte vissza.

Ha egyszer ugyanaz a nevük.